Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim Top 5 Wednesday Bookhaul Kapcsolat

2017. szeptember 20., szerda

Top 5 Wednesday #3

A heti téma: fan cast, vagyis olyan színészek/színésznők akiknek szívesen kiosztanék egy-egy könyves karakter szerepét.





Új rovatot indítottam a blogon, csatlakoztam a Top 5 Wednesdayhez, amit Gorkie blogján Olvasókörúton fedeztem fel, és nagyon megtetszett a koncepció, így én is belevágok.

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

2017. szeptember 19., kedd

A rejtélyek városa - Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa (Isteni városok 1.)



Már régóta érlelődött bennem ennek a könyvnek az elolvasása, de valahogy mindig elmaradt. Végül mégis a kezembe akadt a könyv és mikor a végére értem egyetlen gondolat járt a fejemben: miért vártam ezzel eddig? Mert jó, sőt, nagyon jó. Az urbanfantasy new weird irányzatának kiemelkedő darabja, amely egy kiváló alapötletre épít. A szerző jól mozgatja a különböző szálakat, jól építi fel a nyomozást, a szereplők kutatása közben fokozatosan ismerteti meg a világot az olvasóval. A felbukkanó történelmi emlékek ezt még jobban alátámasztják, de mivel ezek a történet részei, és ügyesen belesimulnak a cselekménybe, nem érződik direkt expozíciónak.

A világmélyítés mellett említést érdemelnek a karakterek is, akik jól kidolgozottal, mindegyiküknek megvan a maga szerepe a megfelelő helyen és időben. Mindegyikükről annyit tudunk meg, amennyi a történet szempontjából feltétlenül szükséges és ez nagyon jól van így. A történetet áthatja a politikai helyezkedés, a szereplők játszmái mindezt egy olyan városban, amit az Istenek öröksége határoz meg, mindent áthatnak a titkok és rejtélyek, és ahol a lépcsők a semmibe vesznek.

2017. szeptember 15., péntek

A színpad szelleme

 
 
A színpad szelleme


E/1. A művész

Megtorpanok.  Aghrrr… Miért? Remeg a lábam? Nem tudok előre lépni agyam hiába küldi az információt a végtagjaim felé. Miért nem mozdul? Hisz ezt akarom, nem? Vajon tényleg akarom?

– Bejössz, vagy csak nézelődni jöttél el ideáig?

– Főnök?

Carl Ezra. Semmit sem változott, mióta nem voltam itt. Kemény, mint egy darab kő.

– Három éve erre vársz, nem? A színpad üres, nyugodtan bemehetsz, nem fog zavarni senki.

Elmegy mellettem, nem szól többet, aztán már csak a kocsi zúgását hallom, ahogy elindul. Felnézek a kiírásra: „A színpad két hétig szünetel.”

Így a legjobb, legalább még nem kell szembenéznem a többiekkel, és magyarázkodni.

De miért nem indulok még? Mi tart vissza? Ökölbe szorítom a kezem a mellkasom előtt. Ezrának igaza van! Indulás! Semmi sem tarthat vissza!

Elindulok. Az első pár lépésem még bizonytalan, de aztán egyre gyorsabban lépkedek az ismerős folyosókon bőröndömet magam után húzva. Ismét megtorpanok. Az öltöző ajtaja előtt állok. Remegő kézzel nyomom le a kilincset, három éve először. Üres. Tétován belépek. Pedáns rend uralkodik odabenn, minden a helyén van, kivéve a sarokban árválkodó ruhadarabot.

Ez nem lehet… Ez… Ez… Az a…? Az lenne? Közelebb lépve bizonyosságot nyerek. A rózsaszín nyuszika jelmez fekszik a sarokban eldobottan, mint ahogy engem is elfeledtek. Biztosan tudom. Nem kéne itt lennem. De ahogy a fellépő ruhát a kezembe veszem, megmagyarázhatatlan késztetés fog el, mint akkor, mikor először láttam a színpad előadását, vagy mikor először léptem föl, pont ebben a jelmezben. Megmagyarázhatatlan izgalom, és a vágy, hogy a színpadra léphessek, hogy halljam a közönség tapsát, lássam a mosolyokat.

Miért is ne? Villám gyorsan öltözök át. El kezdek rohanni a színpad felé. A hatalmas teremben félhomály uralkodik, a nézőtér üres. A tér közepén fel van állítva az ugróasztal. Biztosan a munkások még nem bontották le az előző műsor után. Megvonom a vállamat és megindulok felé. Egy hatalmas ugrással az asztalon termek.

Hopp! Hopp! És egy szaltó! Úgy örülök ennek az egyszerű mutatványnak, mintha először sikerült volna, aztán egy spárgaugrás, és minden tétovázásom a múlté. Mintha el se mentem volna. Elfelejtem minden félelmemet. Nevetek önfeledten, boldogan. Azt hittem, már sosem adatik meg ez az érzés. Élek! Újra élek! Újra felugrom. Először észre sem veszem, de aztán meglátom. Leengedték a trapézokat. Valaki még van itt, de körülnézve senkit sem látok. Megint elfog a rettegés a vékony rúd láttán. Az utolsó előadásom, amikor leestem. Rosszul volt rögzítve a háló. De nem ez volt a hibás! Nem bíztam magamban! Nem! Én magam okoztam a balesetet, és most mikor itt lenne a lehetőség, nem bírom megragadni. Vagy mégis? A késztetés győzedelmeskedik. Már mászom is a létrán az egyik trapéz felé. Újra fent állok. Mennyei érzés! Erre vártam mióta a baleset után magamhoz tértem a kórházban, csak még magamnak sem mertem bevallani, és inkább elszöktem. Magam és a többiek elől is. Megragadom a rudat. Jaj, ne! Remegek! Nem megy! Nagy levegő, Lilyan! Gyerünk! Kiakasztom a rudat. Felmérem, hogy a többi trapéz milyen távolságra van, aztán nagy lendülettel elrugaszkodom. Fellendülök, majd előre. Még egyszer. Elugrom. Egy dupla csavarral közelítek a következő trapéz felé. Már épp elkapnám, mikor elmosódottan meglátok valakit. Két puha kézbe simul a tenyerem. Sikoltok.

– Isten hozott újra, nyuszika. Örülök, hogy újra itt vagy.

– Lance?

Lance Abbott, a volt partnerem.

– Te semmit sem változtál Lily.

– Én is örülök, hogy itt lehetek.

Hát, kimondtam. Végre! Elengedi a kezem. Engedi, hogy a hálóra hulljak. Háló? Ezt meg mikor? A titokra rögtön fény derül, mikor meglátom Robint az ajtóban. Ő sem változott, mindig mindenre gondol. Egyszerre átszakad a gátam, mely évek óta bezárva tartott. Nevetés-sírás keveréke tör fel belőlem.

– Itthon vagyok! Újra itthon vagyok!

Ujjongva a mosolyogva közeledő Robin nyakába ugrok.


E/3. A volt férj

Még egy utolsót szippant a cigarettából, majd a betonra dobja, és unott képpel közelít a csillogó színpad felé. Csak megszokásból jár ide. Valamit keres. De azt a valamit már soha sem találhatja meg, mert akit keres miatta bukott el. Immár kicsivel több, mint három éve. Nem láthatja talán soha többé, de ő mégis minden előadásra megveszi a jegyet, hátha feltűnik a tünemény, akibe annak idején beleszeretett.

A színpad akkori sztárja Lilyan Duvall, aki balga módon beleszeretett, egy ilyen szívtelen, csökönyös emberbe, mint ő, és hozzá is ment feleségül. Minden túl hirtelen történt. Fiatalok voltak és meggondolatlanok, a húszas éveik elején. Makacsul ragaszkodtak mindketten az elveikhez, és bántó dolgokat vágtak egymás fejéhez. Így történt azon az estén is, Lily fellépése előtt:

– Ha nem vagy hajlandó abbahagyni az ugrálást, akkor vége! Nem folytatom tovább!

– De hát, de hát… tudod, hogy…

– Nem érdekel! Hagyd abba ezt a haszontalanságot!

– Nem! Ezt nem teheted!

– Vagy én, vagy a színpad! Döntened kell!

Szó nélkül elrohant. Kegyetlenül elvette tőle az álmát. Összetörte. Miatta zuhant le, és lelte majdnem a halálát, mert csak neki akart tetszeni, de ő már nem akarta ezt. Csak őt akarta és nem a színpadon akarta látni, nem akarta látni a boldogan gyakorló Lilyt, akit a színpad elvett tőle. De pont ez volt az, ami miatt végleg elvesztette őt.

Sóhajtott. Már jó ideje a pénztár folyosóján állt. Odament a jegyeladóhoz, kifizette a szokásos összeget, még csak a programfüzetet sem vette el, ami a jegyhez járt, nem érdekelte mit ugrálnak ma. Csak megszokásból volt itt, miatta. Így nem érdekelte, hogy a pénztáros valami ismerősről kiabál utána, csak ment előre a nézőtér felé.

Unottan könyökölt a széken, még nem tudta, mennyire meg fog ma változni az élete, hogy láthatja őt, akire régen várt. Így mikor meglátta a trapézon, hangosan felkiáltott.

– Lilyan!

Olyan kecsesen és gyönyörűen mozgott, mint mikor először meglátta. Évek óta először az üresség helyett melegséget érzett. Újra magáénak érezte ezt a helyet, mintha újra hazaért volna. Megnyugvás, szeretet, mosolyok vették körül, és a szeretett nő jelenléte újra megnyitotta a szívét. Egybe olvasztotta őt a közönséggel, a többi sorstársával, akik szintén ezt a fent szárnyaló tüneményt nézték. Közösséget alkottak, mint egy hatalmas család. A színpad közösségét. Együtt az előadókkal. Együtt! Most értette meg, hogy mit is jelent Lilynek a színpad, miért lépett fel rá annak idején és most is minden este. A boldog közönségért, aki felszabadul, ha látja őt. Mindent értett. Ebben a pillanatban világos lett számára, mit kell tennie. Újra magáénak tudni ezt a tüneményt. Új közös otthont teremteni, amire ott volt az esély. Csak meg kell ragadnia bármilyen nehéz is.

2017. szeptember 12., kedd

Remek debütálás - Bartos Zsuzsa: Alkonyőrzők



Még az Aranymosáson fedeztem fel magamnak ezt a regényt. Már az ottani részletek is nagyon figyelemfelkeltőek voltak. Ahogy a kezembe vettem, és elkezdtem olvasni ezt a könyvet, egy teljesen új világ tárult elém, aminek a közepébe dob a szerző. Nem teketóriázik, hanem rögtön a mélyvízbe dob, ami egyáltalán nem baj, mert a cselekmény közepette kirajzolódik egy egyedi, jól átgondolt, kidolgozott sci-fi világ, ami az események előrehaladtával egyre jobban működik, ahogy egyre több információt tudunk meg róla. Nagyon jól építkezik a szerző, és miközben világot építi, megismerhetjük az abban élő embereket is, és általuk még jobban elmélyíti a világát.

Bartos Zsuzsa világa egyszerre kegyetlen és esendő, jobb és rosszabb, érzelmekkel teli és érzéketlen, fejlettebb és fejletlenebb. Mindezek együtt alkotják az Alkonyőrzők egyedi ízét, ami egy első könyvtől nagyon jó teljesítmény. A sorokból kirajzolódó világ sokszínűségét ki-ki maga értelmezésében láthatja, ahogy a bekezdés elején felsorolt jellemzőket is maga tapasztalatai szerint értelmezheti. A legnagyobb előnye a könyvnek ugyanis ez: hagyja a szerző, hogy teljesen saját magunk tapasztaljuk meg az eseményeket, nem rágja a szájunkba őket, csak vezet, és pont ezért lesz ez a könyv egy egyedi élmény.

2017. szeptember 10., vasárnap

Összekapcsolódó világok - Erika Johansen: The Invasion of the Tearling (The Queen of the Tearling 2.)



Egy sorozat folytatásokról sosem könnyű írni, így nem csoda, hogy eddig halogattam ezt az értékelést. Holott a könyv egyáltalán nem volt kínszenvedés, sőt, sok szempontból jobb, mint az elődje, de ennek ellenére sem tudtam eddig rávenni magam arra, hogy írjak róla. Egyrészt időhiány, másrészt ülepednie kellett, ami nem vált hátrányára, így nem foghatom rá, hogy hirtelen felindulásból éreztem jobbnak, mint az első könyvet.

De mitől jobb ez a rész?

Az első, ami szembetűnt nekem, hogy míg az első rész a világalapozásával volt elfoglalva, bemutatta a főbb viszonyokat, helyeket, szereplőket, konfliktusokat, rejtélyeket, addig a második rész elmélyíti azt, jobban belelátunk Tear és Mortmesne múltjába, abba, hogy Kelsea és a Vörös Királynő miért az aki, miből gyökerezik a két ország ellentéte, a Vörös királynő Tear iránti gyűlölete. Néhány rejtélyjel, főleg Kelsea apjának kilétével, kapcsolatban is kiderülnek plusz információk, ahogy néhány szereplő múltjáról is. Elkezdte a szálak továbbépítését, de néhányat el is varr, hogy ne a befejező kötetre maradjon. Jól építkezik tovább a saját világában a szerző.

2017. szeptember 8., péntek

Zöldessárga, narancs és barna


 Zöldessárga, narancs és barna


Zöldessárga, narancs és barna. Így sorban kerülnek bele a kis kosárba, ahogy a nagymama lehajol a levelekért, és felszedi őket. A feltámadó szél újabb színes lenyomatnak valót fúj a kezdődő fagytól megkeményedő földre. Az idős hölgy elmosolyodik, mikor meglátja, mennyi szép levél kerülhet még a gyűjteménybe, amit az unokájának készül odaadni. A kislány bele van bolondulva az ősz változatos színeibe.

A néni felkuncog, ahogy egy újabb színes darabért nyúl, de azt a szél elkapja, és megszökik tőle. Szórakozottan lép utána, de elvéti, és a fenekére huppan. A kosárból a levelek szanaszét hullanak. A szeme lőtt minden: zöldessárga, narancs és barna.

2017. szeptember 6., szerda

Top 5 Wednesday #1

Mától új rovatot indítok a blogon, csatlakozok a Top 5 Wednesdayhez, amit Gorkie blogján Olvasókörúton fedeztem fel, és nagyon megtetszett a koncepció, így én is belevágok.

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.




2017. szeptember 5., kedd

A hit variációi – Ted Chiang: Életed története és más novellák



Ted Chiang egy érdekes figura. Nem ír hosszú regényeket vagy regényfolyamokat, hanem novellákat ír, és mégis odafigyelnek az írásaira, mert egy jelenség. Állítom ezt az után, hogy végigolvastam nyolc novelláját, amik alapján egy egyedi felfogású, határozott hangú írót ismerhettem meg. Bár a Chiang jelenség nem ezzel a kötettel kezdődött nálam, hanem az Érkezés című filmmel, ami megismertette velem szerző nevét. Olyan nagy hatása volt rám annak a filmnek, úgy ültem végig, hogy csak ámultam, és tudtam, hogy ebből nekem több kell, amit meg is kaptam a kötettől, mert a varázslat megvolt, noha nem attól a novellától kaptam meg, amitől vártam a film után. Az Életed története, mivel már ismertem a cselekményt nem adta azt, amit a film után vártam, jó volt, de nem szegezett a székbe, mint a film. Ami viszont igen, azok a kedvenceim lettek a kötetből. Rögtön a nyitó novella, a Bábel tornya ilyen a hatalmas tereivel vagy az Értsd meg! az elme kiterjesztésével, de a tényleges kedvencem a Hetvenkét betű lett, ami az emberi lét mibenlétét, a teremthetőségét járja körül. A többi novella is érdekes, mindegyikben van valami egyedi, amiért érdemes elolvasni őket. Ami mindegyikben közös az a hit vagy Isten jelenléte. Ez a téma bizonyos mértékig mindegyikben jelen van, ez az, ami összekapcsolja a novellákat a különbözőségük ellenére. Mindent egybevetve ez az első válogatás, ami eddig a szerzőtől megjelent, 2018-ra várható a második, amit ezután érdeklődve várok.

2017. szeptember 1., péntek

Fantasy töredék



Fantasy töredék

Forró leheletet érzett a tarkóján. Félt hátranézni, fejét lassan fordította az ellenség felé. Egy kígyónyelvet pillantott meg, ami tapogatózva haladt végig a nyakán, feltérképezve a rettegéstől verejtékező bőr minden négyzetcentiméterét. A vérvörös szemei előtűntek a pikkelyredők alól, és rabul ejtették a harcos tágra nyílt tekintetét. A villás nyelv közben birtokba vette az arcát, majd befurakodott a csodálkozástól félig elnyílt szájon, és erőszakosan ingerelte az ernyedt nyelvet, mígnem a ledermedt férfi agya végre felfogta mi történik, és önkéntelenül is válaszolt rá.

Így maradtak egy pillanatig, aztán a harcos el akarta magától taszítani a démont, de a bestia nem engedte, egyre mélyebbre hatolt a nyelv a torkában, elroppantva az oly gyenge légcsövet. A harcosnak meglepődni sem volt ideje, a vér a szájába tolult, és fulladozni kezdett.

Ekkor a kígyó elengedte, és a kopár földre zuhant, ahol vergődni kezdett, de a bestia nem hagyta, belemélyesztette a szemfogait, és a mérge szinte azonnal lebénította, a félelem groteszk maszkját fagyasztva az arcára. Aztán bevonta a zsákmányt egy hártyával, amely tartósította a húst, és az üregébe vitte, ahol az utódai és nősténye már várták a vacsorát. Darev így együtt lehetett végre a kiszabadítani vágyott Awerienével, akinek megbénított teste szintén arra várt, hogy a lelkének ereje gyarapíthassa a kígyódémonok hatalmát, a húsa pedig erősítse fizikumukat. Immár a harcos is csatlakozhatott hitveséhez.